Annyira szeretem ezt a nyelvet, ezt a varázslatos, káprázatos, homályosan fotografált emlékvilágot, az erdélyi párát rajta. Ha azt mondtam, hogy Tóth Krisztina világa az enyém, akkor Máté Angi Mamója határozottan nem. Nem ismerem a kék viskókat, a reggeli harmatot, a nagymamával összebújó ágyat, a dülöngélő részeget a kerítés mellett, az állatot a szomszédban. A szöveg elvarázsol, még ha nem is érint meg. Nem tudja felidézni sem a családom, sem a múltam. De mégis látom azt a gyermeket, aki csupa rosszat ír le, de mégis boldog. Olyan elementárisan hiányzó és örökre elveszett boldogság lappang mindegyik történet magvában, amit csak ordítani lehet. Pedig ezek nem szép történetek, nem jó történetek, nem rózsaszínre pingált mosolysorok, de mégis.
A kemény, érzelmeit ráncai alá rejtő asszony ikonját látjuk. Nem úgy szeret, hogy babusgat. Nem úgy bölcs, hogy okos lenne. Nem úgy kemény, mint a vasbeton. Túlélős, szívós fajta, nem nyugszik, nem pihen, csak úgy nem szeret, miközben minden mozdulatában benne van a kislány óvása, féltése, érte remegés. Ha nagy lennék és tudnék írni, szeretném a nagymamát én is egyszer ugyanígy megírni.
Jaj, be szép, libuskáim!
