George R.R. Martintól a Trónok harca nem más, mint Gyűrűk ura lényeg nélkül. Az volt végig az érzésem, hogy erős, karakteres, cizellált lovagkirálysági történet, de bárhol kezdődhetne és bárhol végződhetne. Igényes szappanopera. Hiába egy-két fordulat, meglepő csavar, mégis a semmiből jött és a semmibe tart. Nincs a hatalom gyűrűje, ami összefogná és szimbolikusan megkoronázná a történetszálakat.
A kitalált lovagkirályság története erős. Az egyes házak karakteres, nagyon meghatározó jellemvonásokkal rendelkeznek, és mint egy szerepjátékban hangulatos, ikonikus helyeken székelnek. A már-már meseszerű díszleteket lehozza a földre a jellemek emberszerűsége. Egy-két rendíthetetlen és mitikus hős van talán, de azok is emberi érzésekkel. A többiek esendő, gyarló, néha hősies, néha gyáva, néha szavatartó, néha hitszegő – egészen emberi. Deres egyenes ura, a rendíthetetlen Ned Stark, aki maga hajtja végre az ítéletet, aki dacol a királlyal, aki megvédi a haldoklót a titoktól, aki ostoba becsületével magát és családját sodorja veszélybe, mégis csak szerető apa, megalázható és esendő ember lesz. Cerseiben mondjuk sok emberi nincs, maga az intrika, hatalomvágy, és mi fejezhetné ezt ki jobban, mint a Lannisterek aranyhegye? Viszont Tyrion, aki az egyik legalávalóbb, testileg is nyomorék fickóként kezdi, az egyik legszórakoztatóbb és legszerethetőbb figura lesz. A sárkányivadékok történetszála teljesen független, ahogy a Fal és a mások is csak mellékszálak a trónért folytatott harcban. És még sorolhatnánk. A nagyon erős karakterek, az ezeket nyomatékosító díszlet (Deres, Fal, Sasfészek, Zúgó, stb.) és az izgalmas, jó ritmusú történetmesélés szerethetővé teszi a könyvet.
Mitikus világban és bölcsességben a Gyűrűk Ura előzi, míg életszerűségben Az elátkozott királyok.
