Remek könyv (Khaled Hosseini: Papírsárkányok), de… És minden ami a de előtt van az nem biztos, hogy érdekes. Sokkal nagyobb lehetőség, mint amennyit bevált. És ez akkor is igaz, ha két-három ikonikus képpel belevájja magát az ember emlékeibe, és ezért mindenképpen érdemes elolvasni. Viszont közel sem nagy regény.
Szuggesztív, képszerű, nagyon erős pillanatok vannak főleg a könyv első felében, ahol a pakisztáni gyermekkort írja le. Ezek egyúttal erős fordulatok is a történetben: a megerőszakolás (talán a legerősebb jelenet, ami újra és újra visszatér), a verekedés, az öngyilkosság. Ezek a filmszerűen lassított jelenetek, amikor hirtelen megáll az idő, és kockáról kockára látjuk, amikor Assef a társaival megerőszakolja Hassant, vagy amikor a felnőtt, tálib Assef módszeresen darabokra zúzza a felnőtt és már amerikai Amirt. A regénynek egyébként jó ritmusa van az első két részben, viszont amikor Amir visszatér Afganisztánba kap egy valószerűtlen csavart és amerikai filmek egymásba érő akciójeleneteit halmozó történetmozaikká válik. Ezért kár, mert ettől furcsán kétarcúvá válik a történet, minden hiteltelenné válik a végén, túl sok sorsszerű találkozás, túl sok és túl gyors fordulat, túlpörgi magát. Nem az a baj vele, hogy nem igaz, hanem hogy nem is hihető.
Totálisan férfikönyv. Egyetlen hangsúlyos vagy picit is karakteres nő sem szerepel benne. Apák, fiúk, barátok, ellenségek. Csakis férfiak.
Van-e jobb, mint békében élni? Mindegy, hogy a szovjet tarolja le a hazádat vagy, vagy a saját tálibjaid döntik nyomorba és tartják rettegésben. Mert békeidőben még hazarának lenni is jobb, még akkor is, ha csak szolgák. Szolgák, és ezt mind ők, mind a többiek természetesnek veszik.
Létezik-e annál nagyobb árulás, amikor szinte testvérként szeretett barát, aki mindenben szolgálja a másikat, megalázva, megerőszakolva, megverve megszerzi a győztes papírsárkányt, azt nem védjük meg, és ezzel a bűnönkkel nem tudunk szembenézni, lopással gyanúsítva kiutáljuk a másikat apánk házából? És meg tudunk bocsátani annak a fiúnak, aki ezt tette azért, mert reménytelenül vetélkedett az apja szeretetéért, és még a hazara, tehát másodrendű szolgája is néha nagyobbra becsült volt nála? És amikor eljön a nagy nap, amikor az apa képes volna a fiút büszkességgel nézni, akkor megtörténik a gyalázat?
És van annál nagyobb esendősége a világnak, mint amikor az afganisztáni elit kiemelkedő alakja, Baba, Amir apja, egyik napról a másikra földönfutó lesz a szovjet invázió miatt és menekülnie kell? És még a saját országában van benne annyi erő, hogy megvédi a részeg szovjet katona erőszakjától a vele együtt menekülő lányt, de mind fizikailag, mind társadalmilag összeesik, amikor teljesen elveszett férfiként dolgozik egy amerikai benzinkúton. Semmilyen sincs: se fizikai ereje, se jókedve, se társadalmi kapcsolatai, se pénze, semmi. És ezt a férfit lassan elviszi a rák.
És van-e giccsesebb annál, mint amikor a fiú, aki a legnagyobb árulást követte el, felnőve ismét szembenéz a férfival és ripityomra vereti magát? Van-e ennél didaktikusabb párhuzam? Talán csak az, amikor a végén túl sokszor cikkcakkozó történet (visszamegyek, féltestvérem, de nem él, de van egy fia, az megvan, megtalálom, de elveszik előlem, de kiszabadítom, de magammal viszem, de nem tudom adoptálni, de öngyilkos lesz, de túléli, de mégis, stb.) megint visszakanyarodik az elejére és a saját elárult féltestvérem lelkileg és testileg megnyomorított fiával, a szabadság földjén papírsárkányt eregetek és megígérem, hogy érte bármit megteszek. Miközben az a fordulat, hogy valaki felnőttként nézzen avval szembe, hogy élete árulását a saját féltestvérével szemben követte el, hogy apja szerete és rajongása, megannyi történet egészen más színt kap, megrázó is lehetett volna. Káin és Ábel, az apa és a fiú – megannyi lehetséges párhuzam.
