apám titkos élete

- Az amerikai felsőoktatás sem államilag agyondotált szektor, mégis sikeres. Én nem gondolom, hogy a siker záloga kizárólag az állami pénzpumpa. Olvasd el, ahogy Kínát és USA-t összehasonlítják. Ez az, amiért az amerikaiak nagyon régóta, nagyon biztos lábakon képesek a vetélkedés élén végezni. Hol a Szovjetunióval, hol Kínával vetélkednek, de ott vannak a rangsor elején. Ráadásul azokban a sportágakban, amelyekre az emberek kíváncsiak, ha úgy tetszik, amiben pénz van. Még akkor is, ha nem nyernek. Például nem övék a legjobb sprinter, de ott vannak, ahogy voltak is és lesznek is. (Mondjuk az döbbenetes, amit a döntő közvetítésével műveltek.) Az amerikai felsőoktatás szintén ilyen. Ahol kell és fontos, ott a legjobb képzést adják. Pedig szintén nem arról van szó, hogy ész nélkül öntenék bele a közösségi forrásokat.

- De látsz hasonlóságot a kettő között?

-Nyilvánvalóan igen. Bár érdemes megjegyezni, hogy a nyilvánvaló siker olimpián vagy főleg a felsőoktatásban, nehezen számszerűsíthető. Minden modell, amivel a sikert a matematika nyelvén le akarjuk írni, eltér a valóságtól. De gondolom ezzel azért nagy újdonságot nem mondok.

Annak ellenére nagyon nehéznek tartom a mérést, hogy egzakt adatokkal van dolgunk, legalábbis az olimpia tekintetében. De az adatok súlyozása már teljes mértékben szubjektív. Egy arany az vajon hány ezüst? És adjunk-e pontot a hetedik helyért? A huszonkettedikért? És ha igen, akkor mennyit? Vagy tényleg csak az arany számít, és után jön minden. Minél komplexebb rendszert hozol létre, annál kevésbé lehet látni, hogy mi van mögötte. De az olimpiai szereplés ilyen szempontból azért mérhető – főleg tendenciájában. Egy-egy kiugró szereplés, akár kudarc, akár siker, önmagában nem mérvadó, főleg ha kisebb országról beszélünk. Ha a londoni és a pekingi szereplést hasonlítod össze, és csak az aranyakra koncentrálsz, akkor nem lett volna meglepetés az 5-6 arany. Se most, se akkor. Egy-egy emberen, a pillanatnyi formán közhelyszerűen rengeteg múlik. A felsőoktatás esetében az eredmény mérése ennél sokkal összetettebb. Milyen a sikeres egyetem? Ezt hogyan mérem? Hogyan hasonlítom össze? Az MBA képzések rangsora is sok vitára ad okot, pedig viszonylag egyszerű a módszertan – ráadásul azonos vagy nagyon hasonló képzéseket hasonlít össze. És a tényleges döntéshez, hiszen a rangsornak mégis csak ezt kell támogatnia, még ez nagyon kevés. Megéri-e háromszor annyit fizetni a listán valamivel előrébb álló képzésért? Vagy csak kétszer annyit? Tehát nagyon nehéz a mérés, de mindezek ellenére, érzékelhető a siker mind az olimpián, mind a felsőoktatásban.

Én tehát igenis látok összefüggést az amerikai egyetemi képzés és felsőoktatás eredményessége között. Ott igenis megvalósult a piaccal való szoros kapcsolat mind a sportban, mind a felsőoktatásban.

- A piac a járható út?

- Amerikai méretek mellett mindenképp. Hogy más méretek mellett is, ebben vannak kétségeim, de szeretném egyszer kipróbálni, hogy magyar méretekben ez hogyan működne. Az élet nyilván nem kísérleti telep, ilyen szempontból konzervatív vagyok. Lépésről lépésre, az előre meghatározott elvárások mellett kéne haladni. Mit várok el, ez hogyan mérem, mikorra várom el, eltérések esetén mit teszek, ezek mennyire előre meghatározottak, mennyi helyet hagyok jövőbeni döntéseknek, stb. Ez egyébként normális, de a politikai valóság  – és az állami pénzek felhasználása mindig idetartozik –  ez meglehetős újdonsággal bír. Hadd idézzek egy lenyűgöző cikkből: „Nem túlságosan foglalkoztat, hogy önmagáért megmérjem egy iskola színvonalát, inkább az az izgalmas, hogyan lehet javítani rajta.” Ehhez kéne már a helyzetfelmérést is igazítani. Mit akarok elérni, és ez ehhez mennyiben segít – öncélú lamentálgatás vagy tanulmányok írása és íratása, felesleges pénzpocsékolás, ha nem tudom a gyakorlat nyelvére lefordítani.

- De elképzelhetőnek tartod, hogy akár a magyar sport, akár a magyar felsőoktatás sikeresebb lenne, ha az állami szubvenciót jelentős mértékben visszavágnák?

- Nézd, érdemes elolvasni a fenti cikket. Kulcsmondatnak tartom: „Ki lehet jelenteni, hogy a felsőoktatásba való bejutás inkább képzési probléma, jóval kisebb részben finanszírozási.” Én ezt gondolom a versenysportról is. Ha csökkentik a támogatást, akkor is kérdés, hogy milyen arányokról és milyen sikerekből beszélünk. Ha fele ennyi támogatásból kétharmadnyi arany, érem vagy pont jön ki, az siker? A felsőoktatásban ez még nehezebb kérdés. Nem, annak semmi esetre sem látom esélyét, hogy amerikai szintekre vigyék a támogatást, nem is lenne jó. A probléma inkább az, hogy Te is vágásról beszélsz, én pedig struktúráról. Ma azon megy a sírás-rívás, hogy jaj, állam papa nem ad pénzt. Ha ezt ki tudják egészíteni az amerikai arányokkal más forrásokból, akkor olyan bőség lenne a felsőoktatásban, mint még soha. Ez talán a sportra is igaz, és az is igaz, hogy ahol ki tudták egészíteni, ott mindenképp bőség van. A régi beidegződések viszont nem tudnak másban gondolkodni – senki nem teszi fel a kérdést, senki nem gondolkozik a másik irányba, legalábbis a felsőoktatásban. Ne kizárólag az állami pénz legyen a forrás, ez fontos. Az tartsa életben, de tényleg csak a létminimumon. Ha tovább akar lépni, ha többre akarja vinni, akkor arról meg kell győznie a piacot, hogy ennek van értelme. És ilyen szempontból mindegy, hogy a piac a tanuló, aki egyetemre megy, a vállalat, aki képzéseket finanszíroz, a szponzor, aki reklámfelületet kap, a néző, aki kíváncsi az eseményre vagy bárki más. Legyen kapcsolata a valósággal, mert különben kizárólag az állami szervilizmus fog dönteni. Kiépül az újfeudalizmus, ahol a királynak fogadsz hűséget, mert a léted tőle függ. Amit csinálsz, azt neki csinálod. Pedig ez közpénz, és nem biztos, hogy a király az, aki a közt leginkább képes képviselni. Ő is képviseli, ez elvárható. És igen, azt gondolom, hogy ettől sikeresebb lenne mind a sport, mind a felsőoktatás.

- A magyar felsőoktatás finanszírozásában jelentős változás az államilag támogatott helyek átalakítása, és főleg csökkentése.

- A felsőoktatásról, sőt az egész oktatásról markáns, bár kizárólag „felhasználói” véleményem van. Ez egyébként részben ellene megy az általam kétszer is idézett cikknek.