Szeretni csak így szabad. Ezzel a regénnyel pont fordítva vagyok, mint Pychon kiáltásával: ez egyre inkább halványul, sőt rózsaszínűre fakul, míg Pychont regénye egyre szilárdabban áll az emlékeimben, erős szimbólumai kitörölhetetlenül jelen vannak (a zavaros leülepedett, a többi pedig acélsodrony). Ennek ellenére jó volt olvasni, elmerülni a szerelmesek világában és kinyerni az időn túli esszenciát. Ennyire plasztikusan még nem adták vissza, hogy akivel évtizedeken keresztül együttélünk időtlenül ivódik belénk. Egy-egy régi képen eszmélünk rá, hogy jé, akkor még nem ismertük! És máshogy nézett ki: egymás életében olyan sűrűn ki-bejártunk, likacsosra porlasztva minden elhatároló falat az én és te között, hogy közös világunk van.
Ez talán fantasztikus, de semmiképpen sem tudományos regény. Talán szimbolikus, sokféleképpen érthető: Clare találja ki Henry-t, a megértésünk és világszemléletünk radikális ábrázolása, ahogy a gondolkodásunk idősíkok között ugrál, hermeneuta megértés, saját kívülállóságunk, brutális anyagot szívtak, stb. Amikor olvasom, ezek másodlagosak. Jó olvasni - a könyvtársokkal, könyvmániásokkal, olvasókkal egyébként is elfogult vagyok. A történet lassan bomlik ki, szintén gyengém, amikor nem lineáris egy regény vonalvezetése. Ez csupa cikk-cakk, nem árul zsákba macskát, már a közepén sejtjük mi lesz a vége, már ha az ilyen időbeli kijelentéseknek van még értelmük. Ha van relatív idő, akkor ebben tetten érhető.
Henry világa roppant furcsa. Akaratlanul kiszakad mindig a valóságból, előre remeg már a roham előtt, egy kicsit esetlen Indiana Jones: a könyvtáros, aki meztelenül a saját életében, egy parkolóban, mezőn, akárhol ébred. A mindennapi én, aki nem mindennapi életet él. És izgalmasak a szituációk, hogy a gyerek Clare-t oktatja az a férfi, aki majd az ő jövőjében bukkan fel és teljesen tudatlan lesz. Hogy újra és újra visszatér az anyja halálához, a gyerek szerelméhez, a gyermekéhez. Amikor a gyermekével együtt utazik. Minden hullámvölgy és hegycsúcs ebben benne van: szeretni plátóian (gyerek Clare és a felnőtt Henry), a tökéletes szerelem (az egyidejűség), az elhidegülés (alárendelt Clare és a folyton el-eltűnő Henry: a dolgozó férfi, akit hív a kötelesség?), a gyermekvállalás lehetetlensége, a jövő hangját megismerő nő (a képzelt Henry súg? menti jelenkori önmagát?), a gyermek és az elkerülhetetlen. Minden darabkáig érzelmekkel átitatott és mégis van valami furcsa zsenialitással, amitől ez a töménytelen cukor nem válik szirupossá.
És van-e annál biztatóbb, mint hogy a kedves már meghalt, de míg élt eljött egyszer hozzám, amikor idős voltam és én ezt még megérem? Földön a mennyország: nem odaát, hanem még itt találkozunk. Még a halál sem választ el.
Vannak könyvek, amelyek nagy, jelentős, pazar regények, de mégsem fészkelődnek belénk. Ez klasszikusan ennek a fordítja. Legnagyobb erénye, hogy szerethető.
