Magam is céloztam arra, hogy több pozitív megszólalást akarok magamból kikényszeríteni, de eközben az is elgondolkodtató, hogy vajon miért ennyire nyögvenyelős ez. Valóban itt vagyunk a búval baszott országban, magunk is bánattal, irigységgel és pesszimizmussal telten, és csak fogcsikorgatva sikerül egy majdnem mosolynak látszó grimaszt magunkra erőltetni?
TGM kemény szavú, de (az elmúlt években igen ritka) olvasásra érdemes írásában pár szóba zártan megjelenített egy életérzést:
"Biztos igaza volt. Megvolt benne a proli bizonyosság: nem kétséges, hogy mindez rosszul fog végződni. Elfogy a pénzünk, megfájdul a derekunk, odakozmál a levesünk, lekéssük a csatlakozást, elhagy a szeretőnk. Előbb-utóbb minden elromlik. S ez mindig beválik, a szegény asszonyok évezredes tapasztalata. A szabadság pillanata elillant, a derékfájás megmaradt. A patika bezárt az orrunk előtt, az utolsó troli defektet kapott."
Az már önmagában tipikus lenne, ha tipikus magyar mentalitásnak venném a fentit. Pedig van benne valami, hogy magunkra ismerünk. Vagy csak beszélünk erről?
Saját példámmal hadd kezdjem! Szentendrén két kereszteződést is megváltoztattak. Az egyik a V8, lakótelep, Móricz gimnázium felé kanyarodó útnak csináltak lekanyarodó sávokat. Egy rossz szavam nem lehet, legfeljebb annyi, hogy ez vajon miért nem előbb jutott az illetékesek eszébe. A másik kereszteződés - Barackos út felkanyarodása Pismányba - viszont egy nem létező probléma valós problémává emelése. Lelámpázták a kereszteződést, ahol egyébként a lekanyarodással soha nem volt gond. Most van: a lámpa miatt a 11-es út, és a lekanyarodó is áll, senki nem járt jól, de legalább mindenki rosszul.
És mi esik ilyenkor természetesen jól? Hogy az utóbbit pocskondiázza, az emberi hülyeségel szapulja, a szentendrei ostobasággal "dicsekedjen", míg az előbbiről alig emlékszik meg... Pedig hatását tekintve az egyik nagyjából annyit ártott, mint a másik használt, sőt talán az első megoldásnak a haszna valamivel több.
Szeretném persze pozitívan megfogni a dolgot, és azt mondom, hogy a negatívumokról azért beszélünk többet, mert ott még változtatni kell, holnap, jövőre máshogy kell csinálnunk, ezért erről beszélni kell. Legalábbis magam esetében szeretném ezt hinni.
És ennek kapcsán említeném, hogy Flood nevem alatt sokszor eszembe jut, hogy vajon van-e igazán boldog regény? A zene lubickol a boldog művekben, számokban, remekekben, ugyanígy a tánc, a vers, a festészet, szobrászat, stb. sorra hozza a boldogság kifejezéseit, ellenben a regény, mint a mesevégi befejezés (és boldogan éltek, míg meg nem haltak), szemérmesen hallgat. Van jól végződő regény, de igazán boldog, nem nagyon. Még a legidillibb Micimackó világa - hirtelen más nem is jut eszembe.
(Hamarabb találok boldog épületet, mint boldog regény.)
És akkor az igazán nagy kuriózum, hogy generációról generációra születnek gyermekek, és ezek az ifjak helyenként - főleg férfiak - tisztelegnek apjuk előtt egy-egy regénnyel. De vajon az apák írtak-e regény a kicsiny lányaikról, fiaikról? Vajon megírta-e már valaki azt a boldogságot, ami a kicsinyhez köti az apát? Pedig valós, évente többezerszer bekövetkező boldogságról van szó, ami kitölti a legelfoglaltabb szívet is, mégsem regéli el senki. Vajon miért?
